Amikor fiatal koromban a tájfutó versenyeken szembetaláltam magam egy egy komolyabb sövénysávval, melyet egyszerűbb volt átvágni, mint megkerülni, szinte szétrobbantam. Csak nagyon lassan és rengeteg tüskeszúrás árán lehetett túljutni az akadályon. Úgy éreztem minden másodpercben, hogy a lassú küzdés, a szenvedés a bokrok közepén, egyre távolabb visz a célomtól, a győzelemtől. Aztán a célban mindig kiderült, hogy éppen ezeken a szakaszokon számított igazán a győzni akarásom és a küzdésem, mert ezeken a szakaszokon sikerült előnyre szert tenni.

Azóta, amikor komolyabb nehézséggel találom magam szembe, mindig a sövény jut eszembe. Az, hogy a nehézségek után tiszta, széles bükk erdő jön és a lábam csak úgy visz. Minden sövény véget ér egyszer, ha van célunk és van bizodalmunk.