Van egy veteményem. Veteményes kertem. Kimondani és leírni is nagyon szeretem, mert ez az első, saját veteményes kertem. Olyan, amiben saját magam vetettem a magokat, ültettem a magról nevelt palántáimat. A lehető leghamarabb, március közepén kezdtem neki és most, májusban, már esszük a retket, a hagymát, a spenótot, várjuk az epret, a paradicsomot, a paprikát, ültetjük a télre való később érőket.

S hogy miért annyira csodálatos dolog ez, hogy miért traktálok mindenkit úton útfélen azzal, hogy kibújt az uborka és virágzik az eper és hogyan kell táplálni a paradicsom földjét? Azért, mert az életem elmúlt jó néhány évében nem volt éppen ennyire nyilvánvaló és egyértelmű a termés, ahogy a vetés sem. Tekintsük is bármilyen értelemben.

 
Érdekes, de talán cseppet sem véletlen, hogy már három éve, hogy kertes házban élünk, s mégis csak ezen a tavaszon érett meg bennem az elhatározás; nekem veteményem lesz. Persze mindvégig élveztem, hogy a lakásunkon kívül is van egy tér, ahova kiléphetek, ahol fű nő meg fák, de olyannyira lefoglaltak különböző aktuális problémák és azok megoldása, hogy egyszerűen nem volt szemem arra, ami most pedig nyilvánvaló.

Most a napom szerves része, hogy reggel korábban kelek és 30-40 percet locsolok, este pedig a vacsora előtt terepszemlét tartok és ismét locsolok. Ha egyetlen kis gyom is felüti a fejét, azonnal „kiártom” – ahogyan kisfiam mondja, az ő fejében az irtás a gaznak ártás – és azon kapom magam, hogy leülök a homokozó szélére és onnan csodálom hosszú percekig a növényeimet.
Közben pedig a sáros gumicsizmámban, a homokozóban mostanság tanyát verő békák társaságában, boldogan töprengek azon a közhelyen, mennyire egyértelmű, hogy ahogyan a földet is rendbe kell tenni ahhoz, hogy teremjen, úgy az én életemben is mindent el kellett rendeznem, hogy most körülöttem termőre forduljanak a dolgaim.

 
Amikor mások boldogságáról olvas az ember, gyakran kapja magát azon, hogy ugyan már, neki könnyű, hiszen nekem kertem, s házam sincs, így békák között sem merenghetek a sáros szintén nem létező gumicsizmámban.
Hadd nyugtassak meg mindenkit, írhatnék sok oldalt a béka alfelével kötött barátságomról, az elmúlt évek tragédiáiról és kudarcairól, ha úgy tetszik gazos életemről.

 
Ám mivel ez a bejegyzés itt most arról szól, hogy gazból is lehet vetemény, inkább arra szeretném felhívni a figyelmet – aminek kapcsán egyáltalán eszembe jutott, hogy a kertemről írjak -, hogy most már a városlakók életének is szerves része lehet a veteményes, ha más nem legalább egy sora. Ehettek saját termesztésű zöldségeket, ami nemcsak finomabb, de olcsóbb is, mint a boltban vásárolt, ráadásként egy csomó hasonlóan gondolkodó jó fej embert is megismerhettek, akár „gyomártás” közben!

A közösségi kertek elterjedése a legjobb dolog, amit el tudok képzelni ma a városokban, érdeklődjetek, keressétek a közeletekben lévő kerteket! Most éppen a Corvin sétányon nyílik a legújabb, érdemes időben csatlakozni!

 
Ui.: Amúgy visszatérve a paradicsomra, tudtátok, hogy a földjének igen jót tesz a porszívóból kiszedett koszcsomó?